1. fejezet

Bocsesz, hogy csak így pár nap múlva, de gondolkoztam és mégis maradok ennél! Az első fejezet után véleményeket várok és holnap vagy még ma este a második fejezetet is felrakom hiszen már régóta írom! :) Olvassátok xoxo: Flo :))

1 fejezet..: Visszatérek!


Mindenki azt gondolja a boldogság magától következik be. De tévednek. A boldogság nálam soha nincs jelen, vagy ha mégis rengeteget kell dolgoznom érte.
Mondhatnánk azt is, hogy soha nem vagyok boldog ezért kerül el a boldogság. Pedig van okom arra, hogy ne legyek az. Idióta családdal vagyok megáldva, és ha ez még nem lenne elég ha szerzek egy havert mindig csalódunk egymásban. De egy valaki mindig megértett. A kutyám, Max. Egy aranyos kutya, aki minden helyzetben velem van. Nem is tudnám mi lenne velem nélküle. Van aki fél tőle hiszen németjuhász, de én egyszerűen imádom.
Viszont ettől eltérően, volt egy pillanat amikor azt gondoltam, meghalok. Egy pillanat amit sosem felejtek el. 17 éves koromban már nem hittem semmilyen szörnyben ami a filmekben szerepelt. A zomiktól, földön kívüliektől, mind ez nem érdekelt. De amikor szemben álltam egy igazi vámpírral, újra előtörtek a gyerekkori emlékek, amikor éjjel felébredtem, hogy még élek-e. Az arca fal fehér, vörösen izzodt a szeme és alig várta, hogy ihasson belőlem. Ott álltam, tétlenül jéggé fagyva. Arra várva, hogy megtegye, hogy eltűnjek a világ színéről.
Ő viszont csak egy mondatod nyögött ki - Visszatérek! - Már a elmúlt a félelmem és élem az életem tovább. Nevetségesnek tartom, hogy tényleg vámpír volt. Azt se hiszem el, hogy megtörtént.
- Zoey, élsz? - rángatott ki a gondolataimból az osztálytársam. Charlie. Charlie aki az egyetlen barát jelöltem volt.
- Persze. - jelentettem ki.
- Megint a vámpír dolgon agyalsz? Ez kezd félelmetessé válni. - mondta aggódva és elém dobott egy vámpírokról szóló könyvet. - Tessék! Olvasd el.
- Charlie. Kérlek! Nem agyalok ezen, csak.. gondolkoztam. - böktem ki, felkaptam a táskám és már majdnem sétáltam ki az iskola kapuján.
- Zo. Nézd. Te vagy jelenleg a legjobb haverom. Nem akarom, hogy egyszer csak dühös éhes vérszopó legyen belőled. Ez nem lenne fer. Te is tudod. De ha az... - félbeszakítottam gondolatmenetét.
- Mielőtt még mondanád, nem leszek az. - jelentettem ki, majd elindultam az iskola parkolója felé.
- De ha visszatér. Én félek. - felelte aggódva.
- Ne félj. Te vagy a legnagyobb macsó az iskolában és félnél attól, hogy a haverodat elveszted? Ugyan. Ez nevetséges. - mondtam mosolyogva. Tulajdonképp. Charlie tényleg nagyon menő volt az iskolában, de amióta velem barátkozik már nem igazán kedvelik őt a lányok.
- Amióta Mary Whiteval szakítottam aligha. Irigyelnek téged a lányok. Egyébként megértem, teljesen hibátlan lány vagy, csak kicsit elvagy foglalva a gondolataiddal és az álmodozásaiddal. Össze is jönnék veled. - mondta és beletúrt dús szőke hajába. Kedveltem, de nem úgy mint ahogy ő szeretné.
- Nem érdekel mit gondolnak az emberek rólam, ezt te is tudod. És nem vagyok hibátlan. Az álmodozásaim felülkerekednek rajtam. Ezért sem jár velem egy pasi sem. - jelentettem ki majd egyenest beültem a fekete audimba ahol mint mindig a jellegzetes fű szag csapott meg. Nem értettem soha, hogy mért.
- Járnának veled, ezt én tudom a legjobban. - csatlakozott hozzám Charlie.- Egyébként. Borzalmasan utállak az autód miatt. - nevetett fel.
- Az a jó a családomban, hogy tudnak rám költeni és ezzel azt hiszik megszeretem őket.
- Rosszul hiszik! - mondta Charlie.
- Na jó. Charlie, megyek haza szóval szállj ki a kocsiból. - jelentettem ki, majd odanyúltam az anyós ülés ajtajához és kinyitottam.
- Imádlak. Cső. - mondta és becsapta az ajtót.
Mikor elindítottam az autót és az ismerős utcák között hajtottam el, elgondolkoztam azon amit nem is oly rég a barátom mondott. Lehet, hogy sokkal jobban szeretnének az emberek ha nem az álmaim lennének a legfontosabbak?! De. Azok nélkül nem élet az élet. És a vámpírok is jó fejek. Azt hiszem. Amilyen könyveket olvastam mindenhol ők a gonoszak és azok akik rettegésben tartják a várost. De minden könyv az igazságról szól? Kétlem.
Haza értem. Ahogy sejtettem. Senki nem volt otthon. Anya mint mindig valahol vásárolt magának csinos cuccokat, apa pedig a cégnél dolgozta halálra magát csak, hogy anyám még többet vásárolhasson. Én voltam az a személy aki teljesen más volt. Soha nem akartam órákat eltölteni egy ruha boltban. Inkább mentem moziba, vagy könyvet olvastam és interneteztem. Nem az én világom ez a vásárlás mánia. Anyám helyettem is költi a pénzt.
Mikor besétáltam a szobámba azt hittem sikítok egyet ijedtemben, de a meglepődöttség miatt egy hang sem jött ki a számon. Ott állt. Az ablakom előtt valaki akit még nem láttam, valaki akinek szintén vörös volt a szeme és fal fehér volt. Erőt vettem magamon és probáltam természetesen viselkedni.
- Ki vagy te? - kérdeztem.
- Küldtek. - válaszolta az idegen, de nem nézett rám.
- Ki? - emeltem fel a hangom.
- Aki találkozott veled nem is oly rég a parkban. Emlékszel? - mondta, és azonnal görcsbe rándult a gyomrom. Tehát megtalált.
- Igen. - mondtam dadogva. - Meg akar ölni? Tegye meg. - majd a kezemben tartott táskámat ledobtam a földre és felemeltem a fejemet.
- Nem foglak megölni. - vágta rá. - Meg foglak védeni.
- Mi? Mégis mitől?
Nem válaszolt. Ott álltunk mindketten. Nem nézett egyszer se rám. Soha. Mintha nem tehetné meg. Mikor azonban elindultam felé, azonnal mellém került és... Beleharapott a karomba.
Olyan borzalmas fájdalom járta át a testemet, hogy torkom szakattából sikítani kezdtem. Ilyen nehéz lett volna megtennie akkor a parkban annak a valakinek? Pedig ő megtette meghátrálás nélkül.
Úgy éreztem mintha repülnék és szállnék fel a mennybe?! Én a nagy álmodozó. Már alig emlékeztem arra mi történt velem pár órával ezelőtt már az is nehezen jutott eszembe, hogy volt valaki akit szerettem. "Repülés" közben rápillantottam a karomra amiből ömlött a vér. Nem múlt el. Megfogtam és probáltam szorosan oda tartani, de nem sikerült. És akkor sötétült el minden. Mi történt velem?
Órák telhettek el azóta, hogy megtörtént velem mind ez. Éreztem, hogy már egyáltalán nem repülök, vagy csak úgy állok hanem fekszem. Fekszem, de nem mozdultam semerre féltem valakivel szembe találom magam, akivel egyáltalán nem szeretném. A szememet sem akartam kinyitni hiszen akkor rájönnek, hogy ébren vagyok. Olyan mintha kórházban feküdnék, mert ugyanúgy fájt a kezem mint 8 éves koromban a lábam, ami eltört.
Persze voltam olyan idióta, hogy kinyitottam résnyire a szememet és senki nem volt a szobában. Előttem csak egy ablak volt amit eltakart a függöny, és észrevettem, hogy már késő estére járt. Balra nézve csak egy szekrény volt amin egy börőnd csücsült. Ezek ide hozták volna a holmijaimat? Ez nevetséges. A karomra pillantva semmit nem láttam, sötét volt és úgy éreztem be volt valamivel kötve, hogy ne vérezzek el.. Ismét.
A szoba felfedezése közben hallottam meg amint valakik besétálnak a szobába ezért rögtön becsuktam a szememet és probáltam tettetni, hogy még mindig alszom. De ahogy megéreztem, hogy a két idegen leül "körém" kinyitottam a szememet, és már egy kis lámpa világított az ágy végében. Láttam, hogy a jobb oldalamon egy rendkívül helyes srác ült, de nem nézett a szemembe. Nem ismertem föl, de nagyon úgy éreztem mintha már ezer éve ismerném. Dús barna haja volt ami össze-vissza állt. A szeme azonban most nem vörös hanem világos barna volt. Nyugodtnak látszott.
Bal oldalamon a kezemet néző alak aki borzalmasan ronda volt. Hosszú fekete haj, amitől kirázott a hideg. A szeme vörös volt, de nyugodt az arckifejezése, mintha neki ez lenne a normális. Tekintetét le se vette a kezemről, mintha az lenne az arcom.
- Végre, hogy felébredtél Zoey! - jelentette ki a férfi. - Hogy érzed magad? - rápillantottam és hirtelen nem tudtam, hogy erre most válaszolnom kéne? A barna hajú srác viszont csöndben figyelte a történéseket.
- Halottnak. - mondtam, félve.
- Vicces vagy! De most komolyan?! Fáj a karod? - tette fel a következő kérdéseket.
- Elégé. Mi történt velem? Most...most.. - a sírás felül kerekedett rajtam és nem tudtam befejezni a mondatot.
- Vámpír vagy. De egyenlőre csak fiatal, ezért még nem teheted ki a lábad oly messzire mint mi felnőttek. Annyi ideig kerestünk téged! - jelentette ki.
- Ki maga? Ki változtatott át? És mért? - idegesen több mondat hagyta el a számat ami meglepődöttséget okozott a férfinek.
- James vagyok. Én találtam rád a parkban! Emlékszel?
- Ha ön talált meg, akkor Ő - néztem rá a jobb oldalamon ülö srácra - változtatott át? Te voltál?
- Én! A nevem Erik. - a hangja nyers volt, semmi érzelem nem lakozott ebben a vámpírban mintha nem is lenne lelke. Bár egy vámpírnak aligha van. A szemkontaktust pedig nem vettük fel, még mindig.
- Magatokra hagylak, beszéljétek meg egymást közt a dolgaitokat, majd jön egy hölgy aki megvizsgálja a karod! - jelentette ki James felállt és kiviharzott szó szerint a szobából.
- Mikor átváltoztattál azt mondtad megvédesz valamitől. Mitől? - érdeklődtem és picit arrébb fordultam, de a kezével azonnal vissza tett arra a testhelyzetbe ahogy eddig feküdtem.
- Ne mozogj! Még nem készült fel rá a karod.
- Nem válaszoltál a kérdésemre! - feleltem idegesen.
- Ne idegeskedj. Elárulok idővel mindent. - mondta és elmosolyodott egy picikét.
- Tudod az embereknél az szokás, hogy egymást szemébe néznek. Te mért nem? - kérdeztem rá.
- De te nem vagy már ember! - ezzel kivertem nála a biztosítékot és azonnal kirontott a szobából az ajtót pedig úgy becsapta, hogy azt hittem kireped a fal.
Pihenni szerettem volna rettenetesen sokat. De nem ment. Fájt a karom és egyszerűen borzalmas az a tény, hogy már nem tartozom az emberek közé. Vámpír lettem és még az okát sem tudom, hogy mért.. Előrébb jutnánk ha ennyit tudnék. Óránként jöttek be az "orvosok" ellenőrizni a kezemet és.. Mindig csak annyit mondtad, hogy jobbulást. Mire fel jobbulást? Mi a baj velem?
Lassan már 48 órája vagyok bezárva. Nem vagyok se éhes se szomjas. Felülni nem engednek és ki se mehetek a szobából. Borzalmas ez a tétlenkedés főleg, mert senki nem jön be a szobába. Senki. Tudod mit Zoey aludj...
- Kelj fel! Válaszokat akarsz? Kelj fel. - rángatott ki az ágyból Erik. Nem is hallottam, hogy bejön a szobába pedig nem aludtam el.
- Oké. Oké. - ismételgettem. - Mitől védesz meg?
- James!
- Huh.. Ez érdekes. Mért is? Tudod mit ez egyenlőre nem érdekel. - mondtam majd sóhajtottam egy nagyot. - Kétlem, hogy nagy veszély jelentene rám, de ahogy gondolod.
- 1 éve keres. Amikor rád talált csak te jártál a fejében. Vagyis inkább a véred. - felelte és az ablak felé nézett.
Hirtelen nagyon elgondolkoztam és elkezdtem félni. Most komolyan? Amúgy nem is lennék vámpír..
- Megölt volna? - kérdeztem.
- Igen! Tudom, hogy félsz. De igazából nem kell mert én változtattalak át. Ha ő változtatott volna át akkor kétlem, hogy még élnél.. - jelentette ki és akkor nézett először a szemembe.
- Én.. én nem félek! - hazudtam.
- De félsz. Érzem. - jelentette ki, idegeskedve.
Mi? Érzi!? Hirtelen nem tudtam, hogy mit válaszoljak neki, de amikor a szemembe nézett tudtam, hogy mondanom kell neki valamit. Bármennyire hihetetlen ez a dolog!
- Ezt meg, hogy érted? - kérdeztem rá, végül.
- Amolyan vámpír sztori. Elég zavaros. - mondta zavartan.
- Fel tudom fogni! - jelentettem ki.
- Tényleg kiváncsi vagy? Hát jó. Azt hiszem elárulok erről egy elég fontos információt..
- Ne csak egy fontos információt árulj el. - jelentettem ki. - Mindent!
- Ez ígyis bonyolult. Teljesen összezavarnálak. Szóval... Gondolom észrevetted rajtam, hogy nem vagyok több 18-nál. És vámpír sem vagyok olyan sok ideje.. És mivel még ugyahogy a fiatalokhoz tartozom és átváltoztattalak ezzel mindent elrontottam. Mármint James-t ez borzalmasan zavarja, de ezt tapasztalod majd.
- Engem nem James érdekel, hanem az, hogy mégis.. miért van az, hogy... - félbeszakított.
- Olyan mintha ezeréve ismernénk egymást?! - bólintottam, majd folytatta. - Ráadásul nem is úgy érzünk egymás iránt mint a barátok. Ez annál.. annál.. - kereste a szavakat a fejében - bonyolultabb, mert én szerelmet érzek irántad. - és ekkor vette le rólam a tekintetét és a földet bámulta - Vicces tudom, de ez. így van. Persze még itt nincs vége, ez azért is furcsa mert egymás érzéseit ha közel vagyunk egymáshoz megérezzük. Egyébként ha te a női én meg a férfi mosdóban lennénk akkor nem. - fejezte be egy huncut mosollyal.
- Ez tényleg. Bonyolult. De ez minden másik vámpírnál is így van? Mindenki szerelmes a másikba? - kérdeztem, meglepődötten.
- Nem! - nevetett fel. - Ez csak azért van így, mert még fiatal vámpír vagyok. És fiatalok elméletileg nem változtathatják át az embereket, mert veszélyes. Azt hiszem. Mindenkit felnőtt vámpír változtatott át.. Ezért se tekintenek egymásra Úgy mint mi.
- Oké! Szóval mi egyáltalán nem vagyunk normális vámpírok. Vagyis. Érted, hogy értem. - mosolyodtam el.
- Hát. Azok vagyunk. Valamennyire. De ez más. Mindenkinek vannak "képességeik". Valaki látja a jövőt, valaki olyan dolgokat tud tenni amit más nem. Valakinek óriási ereje van. De erről még nem tudok annyi mindent.
- Neked? Neked van valami "képességed"?
- A felnőttek szerint bámulatosan sok energiám van. Ráadásul levertem egy felnőtt vámpírt egyszer, és ebből az következik, hogy sokkal erősebb is vagyok mint a normálisak. Ez az én.. képességem, azt hiszem.
- Végre úgy érzem van értelme az életemnek. Ha lesz ilyen képességem, az nagyon jó! Félnek majd tőlem a többiek. Ez is nagyon odavág. - nevettem fel.
- Van árnyoldala is a vámpírosdinak is Zoey! De ezt inkább.. Majd holnap! - ezt követően megpuszilta a homlokomat és kisétált a szobából. Egész biztos olyan vörös lett az arcom mint a rák, de reméljük nem vette észre.
Egészen biztos, hogy ez megtörtént velem? Vámpír lennék? Nem érzek semmit ami tényleg bizonyitaná, talán azt, hogy nem haltam meg miután olyan mély sebet okozott nekem Erik amitől egy ember tényleg meghalt volna.
Gyorsan átkutattam a zsebeimet, mert éreztem, hogy rezeg. Megnéztem a kijelzőjét és akkor vettem észre, hogy Charlie hív. Átgondoltam mit fogok neki kamuzni, majd felvettem.
- Szia! - köszöntem nyársan.
- Végre, hogy felvetted Z! Mi van veled? - kérdezte, levegőt kapkodva.
- Hogy érted ezt Charlie? Semmi nincs velem. Megvagyok.
- Kérlek, ne kamuzz nekem. A szüleid nincsenek otthon ráadásul Max is egyedül fekszik a lakásban.
- Te ezt meg honnan tudod? - kérdeztem rá.
- Mert tárva nyitva van az ablakod, napok óta és van, hogy magányában ugat! Hol vagy? - megszakadt a szívem, hogy megtudtam a szüleim leszarják a kutyámat. Soha nem hagytam magára erre most, hogy vámpír lettem egyedül kellett szegényt hagynom.
- Találkozzunk! Nálunk. - jelentettem ki idegesen.
- Zoey? Jól vagy? Olyan ingerült lettél, hirtelen.
- Charlie! Jól vagyok, holnap nálunk oké?
- Hánykor?
- Este 7!
Még mielőtt válaszolni tudott volna letettem a telefont és azonnal kirohantam a szobából. A kutyámnak itt kell lennie velem. Nem hagyhatom, hogy megdögöljön mert a drágalátos szüleim egyedül hagyták.
Azonnal kerestem egy lépcsőt vagy egy ajtót amin ha bemegyek Erik lesz, de még mielőtt bármerre sétáltam volna Jamesbe ütköztem.
- Zoey! Te még nem hagyhatod el a szobád! - mondta idegeskedve majd megfogta a vállamat.
- James. Erik merre van? - kérdeztem rá.
- Mi a probléma? - ezt követően megnyalta a szája sarkát, ugyanis Megint a kezemet vizsgálgatta.
- Nem akarok abban a szobában kucorogni.. Meg kell értened. Most pedig, hol van Erik!? - kérdeztem rá, de ezuttal volt egy kis düh is a szavaimban.
- Zoey én vigyázok rád. Holnap pedig először is elmész vadászni egy kicsit.
- Mikor? 7 után? - kérdeztem rá, és rögtön a találkám jutott eszembe Charlieval.
- Hajnalba, kedves. A vámpírok ugyanis nem emberekre vadásznak, vagyis ez a klán ezt szokta meg jó hosszú ideje.
- James! - csatlakozott hozzánk Erik - Hát ti?
- Elmeséltem Zoeynak, a holnapi napirendjét valamint megbeszéltem vele, hogy melyik szobát kapja meg. - ránéztem és értetlenül bámultam, hisz erről nem is tárgyaltunk!
- Tényleg? - kérdezett rá Erik. - És kivel lesz egy szobában?
- Egyedül lesz, Loren mellett. Jól ismered azt a lányt közelebbi kapcsolatba tudsz vele kerülni, ha minden egyes órában Zoey-t szeretnéd meglátogatni ahogy azt teszed mostanság is. - mondta majd elengedte, szerencsére a vállamat. Hirtelen elcsodálkoztam, ki is az a Loren és Eriknek mi köze van hozzá.. James még egy utolsó pillantást vetett a karomra, majd elment.
Erik pedig csak bámult ki a semmibe. Tudtam, hogy valami bántja őt nem csak azért mert éreztem, hanem azért mert látszott az arckifejezésén. Nem kellett volna sok idő, hogy rákérdezzek, de azonnal eltűnt és 2 másodperc múlva a színét se láttam.

Ennyi lenne az első fejezet. Mielőtt jönnének az oltogatások. Tudom, hogy kicsit hajaz az Éjszaka Házára - már aki ismeri. Zoey nevet azért találtam ki mert egy nagy kedvencem nem az ÉH miatt.... hihet mindenki amit csak akar. Lehet Alkonyat feeling, de új vagyok az "író szakmában" probálok minnél több különlegeséggel előrukkolni. :) csók.